Amikor elindítottunk az Egyenruhás polgár blogot, azt hittem, hogy a blogon és azon kívül elindul egy élénk, ám valós vita arról, hogy a Magyar Köztársaságban milyen sorsot is szánunk azoknak, akik arra esküsznek fel, hogy ha kell éltük kockáztatása vagy életük árán is megvédik a hazát, és vele mindazokat az értékeket, ami fontos nekünk, mint szabadság, jogállam, szolidaritás. Azt hittem, hogy elkezdődik a társadalmi vita 2006-ról, az Országgyűlés 2/3-a által megbüntetett és csalónak nevezett rendőrökről. Azt hittem, hogy érdemi párbeszéd lesz a Magyar Honvédség jelenlegi sanyarú sorsáról. Joggal hittem, hogy a tűzoltók és a BV-sek ügye is fontos lesz sokaknak.

Az nem zavaró, ha néha a kommentelők közé befut egy-egy elvakult tollforgató, mert vele egy darabig elvitatkozunk, de legalább normális hangnemben megy az ügy.

A „Koszovó előtt, egy tragikus hét után” címet viselő bejegyzésemet aktuálpolitika ihlette. Szóltam benne a köztársasági elnökről, a TEK-ről és az MSZP kongresszusról. A bejegyzésemet átvette a Mandiner blog. Amikor hazaértem Koszovóból, beleolvastam a kommentekbe. Az a fajta szakmai vita, ami igazán kellene ebben az országban, na, az nem volt. Személyemet becsmérlő, a kinézetemre megjegyzést tevő kommentek, persze álnéven, na, az volt.
Ha jól emlékszem egyszer Margaret Thatcher azt mondta, hogy mindig örülök, ha a személyemet kritizálják, mert ez azt jelenti, hogy a politikámban nem találnak kivetnivalót.
Tehát örülhetnék is. De mégsem volt bennem öröm. Sokkal inkább elgondolkodtam azon, hogy mi a válasz a sokak által feltett kérdésre: Mikor lesz Magyarországon nyugalom?
Az egyik válasz egészen biztosan az, majd akkor, ha egy DK-s politikus által írt, és egy jobboldali weboldal által átvett blogbejegyzésre az ott írogatók válasza nem az lesz, hogy nyíltan vagy burkoltan lekurvázzák a politikust, hanem hogy vitatkoznak vele. Érvekkel.
Mert az egyenruhások ennél többet érdemelnek.